- A Kiskováccsal mi van?
- Ma nem tud jönni.
- Nem azt kérdem, hanem hogy ezer éve nem láttam.
- Úgy volt, hogy megnősül, aztán a nőről kiderült...

 Sosem fogom megtudni, hogy mi derült ki a Kiskovács nőjéről ami miatt nem lett úgy, hogy nőből asszony legyen. Ugyanolyan sietős léptekkel kotortam a lucskosbarna faleveleket a kátránycsillogó járdán mint a két úriember, csak épp az ellenkező irányba, a lényegnél veszett bele a beszélgetés-foszlány a korai sötétségbe

 Még mélyebbre húztam a nyakam a vállaim közé, belefúrtam az orrom a sálba. A nőről kiderült, ez valahogy olyan banális és közhelyes, hogy a nőkről így-úgy mindig kiderül és aztán mégse lesz lagzi, mennyegző, eljegyzés, templomi esküvő, ásó, kapa, nagyharang. Mert hát ott van az a srác, vagy kölyök, a huszonpár évével nekem legalábbis az, de végülis férfi, na az ő nőjéről, pontosabban menyasszonyáról az esküvő előtt egy héttel derült ki, hogy prostituált. Kurvából lesz a legjobb feleség, vígasztalta az apja de ő ezt nem akarta kivárni, maga mondta, nevetve, mint aki már túl van rajta, de olyan nevetéssel mint aki azért még nem teljesen.

 Vagy az a másik, kicsit közelebbi példa, az a nő aki annyit de annyit mesélt az életéről, aztán csak kiderült, hogy a jó része tényleg mese volt. Nem gyerek fülének való, felnőttmese, ha van ilyen és kell hogy legyen hiszen van felnőttfilm is. Sőt, felnőttfilmes is. (Mellékszál, de akkor belőlük miért nem lesz a legjobb művészfilm-rendező?)

 Összekapcsolva ezeket a kis történeteket egészen kerek kép rajzolódik ki, ahogy minden nőről kiderül előbb-utóbb valami, ami összeegyeztethetetlen, (mivel is?), valamivel és meghiúsul, kútba esik a holtodiglan-holtomiglan, örök boldogság és marad helyette harag, keserűség, megalázottság meg sok más, ocsmányul nyúlós érzések amik természetüknél fogva rágják, falják, fúrják a csalódott férfiúi lelket.

 Igazságtalannak hangzik így ez a kisarkított, szép, kerek kép, bár vígasztaló a csalódottnak, lám, egykutya mind, azok a nők, azok a csalárdak. De az igazság az, hogy mi sem vagyunk különbek, legfeljebb jobban titkoljuk amit titkolni szokás, tán mert jobban félünk a lelepleződéstől de még annál is jobban a következményétől: a szembesüléstől, mert amikor szembesítenek, szembe is sülünk. És akkor semmivé foszlik a mítikus, ősidőkből rajtunk maradt télikabátunk, megszállottan magunkon tartott meztelen királyi vértünk, hogy mi vagyunk az erősebb nem.

Nem vagyunk.

 Köszönetet kell mondjak, mit mondjak, rebegjek, mi az hogy köszönetet, hálát, Lilitnek, kétarcú, szárnyas démonomnak és örök múzsámnak, nélküle nemhogy ezt, semmit sem lennék képes írni, csak formátlan szófoszlányokat köhögni a mindig nyirkos mindig vak világomba.