- Én Beni von Horwath, a népbíróság előtt kijelentem.

- A népbíróság azt kéri, mondja ki a nevét rendesen.

- Benjámin von Horváth & Schwarz, kijelentem, hogy hamis ítélet alapján feljelentettem a szomszédomat, akit a Gestapo ez alapján elhurcolt, további sorsáról nem tudok. De én, Benjamin von Horváth, kijelentem, hogy magyar vagyok, és mindig is magyar voltam. A legvégsőkig elítélem és hiszem. Itt a népbíróság előtt is kijelentem, vagy a legvégsőbb, hiszem és ha leginkább elítélem és ehhez tartom magam. Ez így is marad.

- Maga vitéz s ezt a címet bitorolta, vagy leghamarabb bitorolta 1944 októberétől. Igaz ez?
- A tisztelt előtt kijelentem, hogy a címet megkaptam és használtam, úgy is mint előnyhöz jutás szándékával. Igen, a címet így használtam. De nem egyedül, ez így volt rendben a régi szolgálatosok közt. A Csáky-Alszeghy hadnagy, aki most önök között ül, hát ő is használta. De hát tisztelt ((nép) ezt a jegyző teszi hozzá - a szerk.) bíróság, a Rákóci (sic), akarom mondani a Rákosi is.

Zaj az ülésteremben, a népbiztosok fel akarnak szólalni, a bíró csendre inti őket.

- Svarc (sic), maga el nem tagadhatja, hogy kollaboráns!

A vádlott meg sem próbálja védeni magát, ez helyett (sic) a családját menti:

- Tizdelt (sic) népbíró, én engem úgy hívtak be, hogy az első világháborús szolgálatom miatt. Ez az én familiámat (sic) nem érintette, ráadásnak a lányom, a Mária, Isten nyugostalja (sic) a németek táborában megholt. Én magam német szimpatizáns sosem voltam és nem is leszek. Én magyar polgár és meggyőződéses szocialista vagyok, ezt bírja igazolni a lelkészem is, őt ismeri a t. bíróság, engem a Kun páter mentet (sic) föl és ő konfirmálta az én Máriámat is. Én kérem csak azért folyamodok a t. népbírósághoz, hogy engem golyó által és ne kötéll valló végre ítéltessen.

A vádlott védői egyetértenek abban, hogy az ítélet végrehajtandó, de a módjában még vita van. A szocializmus első védői egyetértenek: itt kegyelemnek nincs helye. A háborús tábor ellenben békét akar. Aki háborút szít - halállal lakol. Ez a béke ára.

she said: - whitey on the Moon
and I was like: - Nah, sister, what about a latte on Mars?



https://www.youtube.com/watch?v=goh2x_G0ct4&ab_channel=AceRecordsLtd

- Mondd még egyszer, ne haragudj, hogy kéred?
A csapos ideges hangjára eszmélek. Írni akartam aznap este, valahogy nem ment, nem kezdődött, nem adta, így keveredtem a Helyre, ötletek, történetek, csonka-bonka, csetlő-botló részletek kavarogtak a fejemben, nem akartak összeállni.

- Egy deci bor, másfél deci szóda.
Hoppá. Erre nem lehet fejet fel nem kapni! Fel is kaptam. Fel is mértem. Csinos lány, bölcsész, talán, skatulyáz az agyam egyik fele, szokatlan kevercset kér, izgulódik a a másik. Mi lesz ebből? Ketten blokkoltuk a pultot, a fura csinos a fura fröccsére várva, én a társas magányommal, italommal, rövidemmel. Nem állom meg hogy megálljam szó nélkül.

- Másfél deci szódával? Ez mi? Mindig így iszod?
- Nem, ma így jött.
- Érdekes.
Szünetet tartok, teátrálisat, nem-nem, nincs kémia, rutin van, itt minden szó flört, itt minden szó egyszer történetté nemesül, mint a jó bor, vagy feledésbe merül, mint a súlytalan házmesterek.

- És hogy hívod?
- Mit?!
- Ezt a fröccsöt. Se nem kisfröccs, se nem hosszúlépés. Mi ez?
- Nem tudom, nem gondolkodtam rajta. Kell legyen neve?
- Nem árt. Hacsak nem kivétel.
- Pedig az.
- No jó, attól még lehet neve.
- Félhosszú lépés?
Grimaszolok, nem tetszik. Nem a lány, a név. A névadás fontos, aminek nincs neve, az lebeg a semmiben. Gondolom akkor és ott. Mentől kevésbé vagyok író annál inkább annak akarok látszani, ott és akkor. Nincs kémia, van képmutatás, nincs tétje, annál inkább van motiváció, de ha van motiváció akkor van mögötte kémia is nem? Elgondolkodom. Őszintén.

- Lépésnek lépés, de olyan felemás.
Még nem kapja a, mit is, hát ezért kell elnevezzük, teljesen figyel, fürdök benne, erre játszottam. Én is teljesen figyelek, nem rá, a helyzetre. Folytatom.

- Lépés, de nem hosszú, kicsinek nagy. Félnek megint nem lépés, tehát nem félrelépés...
A szeme kacag. Csiklandós, hát nem ezért, ezért is vagyunk itt, tartjuk fent ezt a közeget? Csiklandós, abba nem hagynám, a világért sem, ezt a pillanatot nem hagynám veszni. Táncolunk a pillanatban.

- Ennyire szokatlan?
- Ennyire. Annyira, hogy nevet kell neki adjunk.
Most már kacag, nem csak a szeme, a szája széle, arca minden rándulása. Nem, nem, ez itt ennyi, kimaxoljuk ami van benne, és ennyi van benne: bohó beszélgetés, röptében a pult mellett, hát hiszen ezért jöttem, táncolni, hasít belém a tökéletes név.

- Mi jutott eszedbe?
Ohó, kóstolgat, felhorgadok. Hát csak tegye, ezért táncolunk itt, egymásba kóstolva.

- Tánclépés. Mit szólsz?
Homlokot ráncol, kacagány a homloka, táncol a ránc, mórikálja magát, látom, hogy egyetért, látom hogy megegyeztünk. Ez lesz a név a pult keresztségében, rámnevet, megkapta, amit kért, én is, a történetemet mára. Erre koccintunk, mint az igazi keresztelőkön szokás, na meg a névre.

- Tánclépés. Erre iszunk?
Biccentek. Azt nagyon tudományosan csinálom, tánclépésben.

- A Kiskováccsal mi van?
- Ma nem tud jönni.
- Nem azt kérdem, hanem hogy ezer éve nem láttam.
- Úgy volt, hogy megnősül, aztán a nőről kiderült...

 Sosem fogom megtudni, hogy mi derült ki a Kiskovács nőjéről ami miatt nem lett úgy, hogy nőből asszony legyen. Ugyanolyan sietős léptekkel kotortam a lucskosbarna faleveleket a kátránycsillogó járdán mint a két úriember, csak épp az ellenkező irányba, a lényegnél veszett bele a beszélgetés-foszlány a korai sötétségbe

 Még mélyebbre húztam a nyakam a vállaim közé, belefúrtam az orrom a sálba. A nőről kiderült, ez valahogy olyan banális és közhelyes, hogy a nőkről így-úgy mindig kiderül és aztán mégse lesz lagzi, mennyegző, eljegyzés, templomi esküvő, ásó, kapa, nagyharang. Mert hát ott van az a srác, vagy kölyök, a huszonpár évével nekem legalábbis az, de végülis férfi, na az ő nőjéről, pontosabban menyasszonyáról az esküvő előtt egy héttel derült ki, hogy prostituált. Kurvából lesz a legjobb feleség, vígasztalta az apja de ő ezt nem akarta kivárni, maga mondta, nevetve, mint aki már túl van rajta, de olyan nevetéssel mint aki azért még nem teljesen.

 Vagy az a másik, kicsit közelebbi példa, az a nő aki annyit de annyit mesélt az életéről, aztán csak kiderült, hogy a jó része tényleg mese volt. Nem gyerek fülének való, felnőttmese, ha van ilyen és kell hogy legyen hiszen van felnőttfilm is. Sőt, felnőttfilmes is. (Mellékszál, de akkor belőlük miért nem lesz a legjobb művészfilm-rendező?)

 Összekapcsolva ezeket a kis történeteket egészen kerek kép rajzolódik ki, ahogy minden nőről kiderül előbb-utóbb valami, ami összeegyeztethetetlen, (mivel is?), valamivel és meghiúsul, kútba esik a holtodiglan-holtomiglan, örök boldogság és marad helyette harag, keserűség, megalázottság meg sok más, ocsmányul nyúlós érzések amik természetüknél fogva rágják, falják, fúrják a csalódott férfiúi lelket.

 Igazságtalannak hangzik így ez a kisarkított, szép, kerek kép, bár vígasztaló a csalódottnak, lám, egykutya mind, azok a nők, azok a csalárdak. De az igazság az, hogy mi sem vagyunk különbek, legfeljebb jobban titkoljuk amit titkolni szokás, tán mert jobban félünk a lelepleződéstől de még annál is jobban a következményétől: a szembesüléstől, mert amikor szembesítenek, szembe is sülünk. És akkor semmivé foszlik a mítikus, ősidőkből rajtunk maradt télikabátunk, megszállottan magunkon tartott meztelen királyi vértünk, hogy mi vagyunk az erősebb nem.

Nem vagyunk.

 Köszönetet kell mondjak, mit mondjak, rebegjek, mi az hogy köszönetet, hálát, Lilitnek, kétarcú, szárnyas démonomnak és örök múzsámnak, nélküle nemhogy ezt, semmit sem lennék képes írni, csak formátlan szófoszlányokat köhögni a mindig nyirkos mindig vak világomba.

Az

Este beste teste.
.
.
.
Az

- Tényleg így volt jó?

Nevetett.
Némán, befelé, így volt jó, ezt mondta a szemével,
úgy mondta, hogy nem nézett rám,
a távolba nézett, ködös dombokra, gyönyörű táj,
tényleg így volt jó, tényleg gyönyörű a táj.

Apró templom előtt ültünk, kérdések tolultak,
bennem torlaszkodtak tömegesen,
egymást túlkiabálva, válaszok folytottak, belőle folytak, némítottak.
Válasz volt minden fel nem tett kérdésemre, a tolakvó tülekvőkre.
Padon ültünk.

Már nem nevetett, komoly volt, mint a köd ülte táj,
ősöreg templom, kopott pad,
fel nem tett kérdés, feltett és meg nem válaszolt kérdés.

Felhorgadt megint, kérdezni akartam, üvöltve, számon kérve,
fordulva fordultam, indulatosan, a szólni-sem-merek dühével,
szeme villant, barnán, gyönyörűn, ködösen.

Fordulva fordultam, nem mertem szólni, tátott szájjal voltam néma,
elnémított önnön tükörképem, elnémított a hiány, üres tükör,
román kori templom homlokzata nézett rám farkas szemekkel,
nem kért számon, nem kért semmit, nem kérdezett,
figyelve, ügyelve nem vetett ügyet a kérdéseimre.

Tényleg így volt jó.

- Mester, kérdeznélek.

- Ki tilthatja meg?

- Tudni szeretnék.

- Mit?

- Válaszokat, Mester.

- Mire?

- A kérdésekre, természetesen!

- Ki vagyok én, hogy válaszoljak?

- A Mester vagy.

- Kinek a mestere?

- Az enyém, Uram!

- Hogy volnék?

- Tanítasz, uram. Válaszolsz.

- Ezt teszem?

- Igen, Mester. Te megmásztad az emeleteket.

- Így tettem volna?

- Láttad a válaszokat!

- Kinek a válaszait?

- A legfőbb válaszokat, Mester.

- S ha így van, mit gondolsz, hol találtam a válaszokat?

- Minden emeleten egyet, egészen a legfőbbig.

- Minden emeleten egy válasz? Mik ezek?

- Az első emelet: kérdezni, Mester.

- Kérdeztél tán?

- Nem, Mester. Még nem.

- Mit tettél most?

- Kérdeztem. Ez az első emelet.

- Van második?

- Bizonnyal! A válasz, Mester.

- Mire?

- A kérdésre.

- Tettél fel kérdést?

- Igen és nem. Kétkedek.

- Ez a második emelet?

- Igen. A kétkedés a második emelet.

- Miben kételkedsz?

- A kérdésben. Én tettem fel, tehát magamban, Mester.

- Magadban kételkedel?

- Magamban, magamon. A létezésemben, Mester.

- Kérdezel?

- Kérdezek, kételkedem, tehát lennem kell. Ez hát a harmadik emelet. A létezés.

- Kérdéssel igazolod a létezésed?

- Nem. Válasszal. Érzékelek.

- Mit?

- A cseresznyefa illatát.

- A cseresznyefa illata igazolja a létezésed?

- A cseresznyefa illata, rózsaszín virága, beborítja a fát, a földet alatta, ahogy hullik.

- Látod-e, ahogy hullik?

- Látom, Mester. A tenyeremben érzem.

- Látod ahogy beborítja a földet önmaga alatt?

- Beborítja, elfedi. Látom és érzem.

- Látod, érzed?

- Látom. És érzem. Amikor a tenyerembe hullik érzem.

- Hanyadik emelet a látás, hanyadik az érzés?

- Egyazon. Érzékelés. Ez a negyedik emelet.

- Honnan jön a látás?

- A szemem sugarából.

- Honnan jön az érzés?

- A lelkemből, Mester.

-  Amit a szemed lát, amit a lelked érez egyazon-e?

- Nem, Mester. A látás a szemem sugara, az érzés a lelkem sugara.

- Melyik a valóság?

- A lány keze a kezemben, a cseresznyefa tövén ülve. Érzem.

- Látod?

- Látom. Haja fekete mint az éjszaka, cseresznyevirág hullik, rózsa a színe, halovány, halovány mint a bőre.

- Érzed?

- Érzem. Keze selymes, keze a kezemben. Szája édessége. Érzem. Csókja csókomra válasz és kérdés. Érzés.

- Tehát az érzés?

- Nem, Mester, és igen. Érzem és látom, érzem ahogy történt, látom ahogy történt.

- Így történt?

- Így. Láttam, ott voltam, éreztem, ott voltam.

- Így láttad? Így érezted?

- Így, Mester. Ez a negyedik emelet. Érzékelni.

- Róka szaladt-e a réten?

- Szaladt, Mester. A szemem sarkából, de láttam: szaladt, villant veresen a béke zöldjében.

- Érzed-e még az ízét?

- Érzem, Mester. Cseresznyefaillat, róka szalad, a lány csókja ,forró az íze, a selyem a bőre, cseresznyefa a virágja.

- Mi ez?

- Emlékezés. Emlékezés az érzésre. Emlék: az ötödik emelet.

- Mi ez az emlék?

- Fájás.

- Mid fáj?

- Az emlékezés. Az ötödik az emeletek közül.

- Fáj.

- Természetesen, Mester!

- Mit teszel a fájdalommal?

- Elzárom. Kék elefántra gondolok amikor kísért a fájás.

 Kísért?

- Velem van.

- Tagadod?

- Igen, tagadom. Megtagadom. Nem akarok emlékezni. Felejtés: a hatodik emelet.

- A szépre sem akarsz emlékezni?

- Ha a szépre emlékezem, akkor a rosszra is. Kéz a kézben járt: cseresznyefa virágzása, szirmainak hullása, róka settenkedése és kimúlása, édes csókja, keserű ölelése.

- Megtagadod a szépet, a rosszat, az Egészet?

- Igen, Mester. Megtagadom: ez a hetedik emelet. Felejteni próbálni, ez a tagadás.

- Mi a kék elefánt? Cseresznyefa, édes ölelés, forró csók?

- És róka, zerge a hegyen, rózsaszín, ölelés a fa árnyékában. Múlt helyek a múltamban. Ez a nyolcadik emelet: elfogadás, hogy elmúlt.

- Van kilencedik?

- Kell legyen: az út, amin járok. Ez a kilencedik.

- Hová vezet az út?

- Hozzád, Mester!

- Mi vagyok én?

- Az Út, az Igazság és az Élet.

- Út vagyok? Rajtam jársz?

- Igen, Mester, te vagy a kilencedik emelet.

- Nem a tizenharmadik?

- Nem, Mester. A saját utamat járom. Te segítesz. Ez a tizedik emelet.

- Hol jársz?

- A múltban.

- Hol vagy?

- A jelenben.

- Mi a jelen?

- Amikor kérdezted, Mester, a múlt volt, mikor válaszolok a jövő. A jelen hát a tizenegyedik emelet.

- Ki vagy te?

- Aki érti a múltat, éli a jelent és látja a jövőt.

- Kiét?

- A sajátomat. Ez hát a tizenkettedik emelet.

- Mi a kérdésed?

- A tizenharmadik, Mester..!

- Még az elsőt sem tetted fel.

- A tizenharmadik emelet, Mester.

- Mi a kérdésed?

- Hogy érem el?!

- Mit találtál eddig?

- Tizenkettőt. És egy kérdést.

- Mi volt a tizenkettő?

- Válasz.

- Mi a kérdés?

- Ez, a tizenharmadik, ez vagyok én. A tizenharmadik emelet.

- Tizenhárom válasz után van még kérdésed?

- Ki vagy te, Mester?

- A saját tizenhárom kérdésem, válaszom, rókám. Én vagyok Én.

Dideregve ült föl a padon. Ösztönösen, fázósan húzta szorosabbra magán a kiskabátot. Nem sokat ért, ez a csinos kis kabátkája volt, az amelyik passzol a kedvenc miniszoknyájához. Kiskabát, rövid szoknya, vékony harisnya és tűsarkú, hát, nem épp ideális utazáshoz

Főleg nem ezen a francos, huzatos padon. Szél zúgott, késő őszi, csontig hatoló, valahol odakint zúgott, húzott ez a szél, nem hatolt csontig, csak zúgta a maga fenyegetését, ha nem lettek volna zárva az ablakok biztos hatolt volna, de így csak zúgott, búgott, ahogy késő őszi, hideg szelek szoktak. Az ablakok kint tartották a javát, a bőrön, harisnyán át szúró hideget és nyirkot, a maguk öreg, elhanyagolt módján küzdöttek az elemekkel. A pad, ez a francos fapad azért hideg volt. Csoda hogy el tudott aludni rajta.

Összedörgölte a kezeit, beléjük fújt, hideg lehellettel. Segített kicsit. Az ablakban, szemben, homályos tükörben, reszkető, apró alak dörgölte a kezeit, beléjük fújt. Kócos, hosszú haját meglibbentette a roskatag ablakokon beszivárgó légvonat. Önkéntelenül végigsimította alvástól gubancos, kócos, hosszú haját. Az ablakon túl, a homályos tükrön túl fakó táj suhant, suhant a háta mögött a másik ablakon túl is.

Felhúzott lábakkal kucorgott eddig a hűvös - hideg fapadon, üres vagonban, se nem nappal, se nem éjszaka félhomályban. Most leengedte a lábait, zárt alakzatban, összeszorított combokkal, kicsit görnyedve támaszkodott a pad szélére. Csodálkozva vette tudomásul, hogy a lába nem éri el a vagon padlóját. Lógázni kezdte őket, úgy kislányosan. Alacsony teremtés volt, megszokta hogy van amikor nem ér le a lába, de ez a vagon, ez nem volt tág, semerre, se hosszában, se széltében, a padja mégis magas volt, nem érte a padlót a lába. 

Magas, de már nem annyira hideg mint eszmélés után, már nem didergett, csak a kezét tapasztotta a pad széléhez a hűvösség. Ahogy előrébb dőlt szétnyílt a kabátja újra, alatta a krémszínű blúz, más semmi, mégsem vacogott már, langyosság kúszott belülről kifelé, szívtől a végtagokig. Odakünn suhant a világ, fakón, alvó fák rohantak, minden tíz után egy villanyoszlop.

A melegség elérte a kezét, mégsem engedte el a pad szélét, elérte a lábait, tovább lógázta őket, élvezte hogy kicsi és nem éri el a padlót, a beszivárgó hideg fuvallatok már nem reszkették, az a kellemes meleg átjárta minden ízét és porcikáját. Izgalom járta át, nem mint a villámcsapás, inkább komótosan, mint ahogy átmelegszik az ember, nem mondta be senki, nem jött kalauz, mégis tudta, érezte a melegségből hogy mindjárt, lassan, de legalábbis hamarosan megérkezik.

A rendőr és a mentőorvos hivatalos papírok kötegével a kezükben álldogállnak a hűvös, késő őszi hajnalban. Zavarban, avarban. Toporognak. Jól szituált, harmincas évei végén járó nő a padon várja a sorát, végzetes nyugalommal. Helyszínelők, mentőápolók pakolnak, megkülönböztető jelzés villog, morbid fénydíszbe öltözteti a park szegletét. A rendőr és mentőorvos hallgat, a papírjaikat zörgetik, ki van már töltve minden sor, beikszelve minden rubrika. A halál oka: hipotermia, beálltának ideje: éjjel kettő óra, plusz-mínusz harminc perc.