Dideregve ült föl a padon. Ösztönösen, fázósan húzta szorosabbra magán a kiskabátot. Nem sokat ért, ez a csinos kis kabátkája volt, az amelyik passzol a kedvenc miniszoknyájához. Kiskabát, rövid szoknya, vékony harisnya és tűsarkú, hát, nem épp ideális utazáshoz
Főleg nem ezen a francos, huzatos padon. Szél zúgott, késő őszi, csontig hatoló, valahol odakint zúgott, húzott ez a szél, nem hatolt csontig, csak zúgta a maga fenyegetését, ha nem lettek volna zárva az ablakok biztos hatolt volna, de így csak zúgott, búgott, ahogy késő őszi, hideg szelek szoktak. Az ablakok kint tartották a javát, a bőrön, harisnyán át szúró hideget és nyirkot, a maguk öreg, elhanyagolt módján küzdöttek az elemekkel. A pad, ez a francos fapad azért hideg volt. Csoda hogy el tudott aludni rajta.
Összedörgölte a kezeit, beléjük fújt, hideg lehellettel. Segített kicsit. Az ablakban, szemben, homályos tükörben, reszkető, apró alak dörgölte a kezeit, beléjük fújt. Kócos, hosszú haját meglibbentette a roskatag ablakokon beszivárgó légvonat. Önkéntelenül végigsimította alvástól gubancos, kócos, hosszú haját. Az ablakon túl, a homályos tükrön túl fakó táj suhant, suhant a háta mögött a másik ablakon túl is.
Felhúzott lábakkal kucorgott eddig a hűvös - hideg fapadon, üres vagonban, se nem nappal, se nem éjszaka félhomályban. Most leengedte a lábait, zárt alakzatban, összeszorított combokkal, kicsit görnyedve támaszkodott a pad szélére. Csodálkozva vette tudomásul, hogy a lába nem éri el a vagon padlóját. Lógázni kezdte őket, úgy kislányosan. Alacsony teremtés volt, megszokta hogy van amikor nem ér le a lába, de ez a vagon, ez nem volt tág, semerre, se hosszában, se széltében, a padja mégis magas volt, nem érte a padlót a lába.
Magas, de már nem annyira hideg mint eszmélés után, már nem didergett, csak a kezét tapasztotta a pad széléhez a hűvösség. Ahogy előrébb dőlt szétnyílt a kabátja újra, alatta a krémszínű blúz, más semmi, mégsem vacogott már, langyosság kúszott belülről kifelé, szívtől a végtagokig. Odakünn suhant a világ, fakón, alvó fák rohantak, minden tíz után egy villanyoszlop.
A melegség elérte a kezét, mégsem engedte el a pad szélét, elérte a lábait, tovább lógázta őket, élvezte hogy kicsi és nem éri el a padlót, a beszivárgó hideg fuvallatok már nem reszkették, az a kellemes meleg átjárta minden ízét és porcikáját. Izgalom járta át, nem mint a villámcsapás, inkább komótosan, mint ahogy átmelegszik az ember, nem mondta be senki, nem jött kalauz, mégis tudta, érezte a melegségből hogy mindjárt, lassan, de legalábbis hamarosan megérkezik.
A rendőr és a mentőorvos hivatalos papírok kötegével a kezükben álldogállnak a hűvös, késő őszi hajnalban. Zavarban, avarban. Toporognak. Jól szituált, harmincas évei végén járó nő a padon várja a sorát, végzetes nyugalommal. Helyszínelők, mentőápolók pakolnak, megkülönböztető jelzés villog, morbid fénydíszbe öltözteti a park szegletét. A rendőr és mentőorvos hallgat, a papírjaikat zörgetik, ki van már töltve minden sor, beikszelve minden rubrika. A halál oka: hipotermia, beálltának ideje: éjjel kettő óra, plusz-mínusz harminc perc.
