- Tényleg így volt jó?

Nevetett.
Némán, befelé, így volt jó, ezt mondta a szemével,
úgy mondta, hogy nem nézett rám,
a távolba nézett, ködös dombokra, gyönyörű táj,
tényleg így volt jó, tényleg gyönyörű a táj.

Apró templom előtt ültünk, kérdések tolultak,
bennem torlaszkodtak tömegesen,
egymást túlkiabálva, válaszok folytottak, belőle folytak, némítottak.
Válasz volt minden fel nem tett kérdésemre, a tolakvó tülekvőkre.
Padon ültünk.

Már nem nevetett, komoly volt, mint a köd ülte táj,
ősöreg templom, kopott pad,
fel nem tett kérdés, feltett és meg nem válaszolt kérdés.

Felhorgadt megint, kérdezni akartam, üvöltve, számon kérve,
fordulva fordultam, indulatosan, a szólni-sem-merek dühével,
szeme villant, barnán, gyönyörűn, ködösen.

Fordulva fordultam, nem mertem szólni, tátott szájjal voltam néma,
elnémított önnön tükörképem, elnémított a hiány, üres tükör,
román kori templom homlokzata nézett rám farkas szemekkel,
nem kért számon, nem kért semmit, nem kérdezett,
figyelve, ügyelve nem vetett ügyet a kérdéseimre.

Tényleg így volt jó.